Bill Viola, Ocean without a shore (Part nélküli óceán) című művei jutottak eszembe. Akárhányszor megnézem, mindig mást mond és mindig elgondolkoztat. Egyszerre gyönyörű és borzongató. A felvételeket a Velencei Biennálé keretében egy kápolnában helyezték el Olaszországban, az oltárok helyén. A videókon különböző nemű, korú és etnikumú emberek lépnek át egy vízfüggönyön. Számomra olyan, mintha üzenetet hoznának. A fenti videón a kedvencem látható, egy középkorú nő. Egyszer csak átlép ezen a vékony határon. Hihetetlenül szép, ahogy megtörik rajta a fény, a vízsugár. Mégis a gesztusai, az, ahogyan ránk néz, ártatlanul, örömmel, aztán ahogy elszomorodik és visszavonul tették élővé számomra. Olyan, mintha egy megtisztulási folyamatot látnék, talán transzformációnak nevezhetném. Nehéz erről beszélni. Az ételmezést, asszociációkat mindenkire magára hagynám, de fogódzóként az alsó felvétel a művésszel készített interjút tartalmazza.
Ocean without shore
2008.07.05. 19:00>
1 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://maddalena.blog.hu/api/trackback/id/tr87554788
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Krisztina1 2008.07.06. 10:07:28
Engem a születésre emlékeztet.
Megérkezik egy jobb világból, lát valami szörnyűséget, aztán visszavonul.....