Az elmúlt időszakban nem írtam, mert nem tudom szavakba önteni, hogy mi történeik velem. Egyfajta változás. Nagyon furcsa, és még csak az elején tartok. Az előbb olvastam egy idézetet, ami nagyon szíven ütött. Álljanak itt ezek a Hamvas Béla sorok emlékeztetőül, hogy mit tanulhatunk:
"Amit most elbeszélek, az a lélek csodálatos változásai. Amit senki sem ismer, csak az egészre való emlékezés mámorából. Az értelem felé meglazítva, hogy átlátszó legyen. Valóságtranszparens. Nem tudok mást mondani, mint azt, hogy a szent könyvek. Ha a dolgot ismerné, tudná. Később majd megtanulja. Ha Istent eléggé szereti. Meg fogja látni, mit jelent vele közvetlenül beszélni. Így persze. Nem. Erőtlen. És ha az ő szava megérintené. Ellobbanna egy szempillantás alatt, mint az izzó kemencébe ejtett pehely. Nem mindenkinek való. Csak a zene nyújt róla halvány képzetet
, ahogy a szólamok egymást szüntelenül ellenpontozzák. A terek és idők egysége az elmúlhatatlan pillanatban. Ez idő szerint ez a legnagyobb tudás. Nem féltem önt. Eleinte zavarban lesz, és egy hangot sem fog érteni. Nem fogja tudni, hová kell nézni, mit kell érteni. Nem fogja tudni, hogy az egészet hátulról nézi, és előre nyitva van. Igen, de merre? Mi az, hogy előre? A negyedik-ötödik ütemben majd rájön. Nehéz? Ellenkezőleg, csak azért nehéz, mert könnyű. Mert józan. Ez az ember természetes látása, ez az átlátszó valóság. Érti? Ne gondolkozzék. Eressze el magát. Ne tegyen mást, mint amikor színházban van és néz. Látni. A dolog magától értelmeződik. Ne féljen, hogy valamit kihagy. Majd visszatér, és akkor megérti. Ne akarja azonnal az egészet és egyszerre. Ha a fonalat elveszti, gondoljon arra, hogy ez a lélek csodálatos változásai –" Hamvas Béla - Karnevál
"Van-e valami módja annak, hogy tudd, valóban a valósággal vagy kapcsolatban? Itt egy jel: Amit megtapasztalsz, nem illik egyetlen formulához sem, függetlenül attól, hogy valaki más adta-e neked, vagy te magad gyártottad azt. Egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Mi tehetnek hát a tanárok? Ráébreszthenek arra, ami nem valódi, de nem mutathatják meg neked a valóságot. ...
Teljesen egyedül kell elindulnod, s önmagadnak kell felfedezned. Egyedül elindulni annyit tesz, mint elhagyni receptjeidet, mindazt, amit mások adtak, mindazt, amit könyvekből tanultál, s azokat is, amiket te állítottál össze múltad élményeiből. Valószínűleg ez a legrémesebb dolog, amit ember tehet: az ismeretlenbe lépni, ahol egyetlen képlet sem véd...
Mit fogsz látni? Akármit és mindent: egy hulló levelet, a barátod viselkedését, a tó színén a fodrokat, egy halom követ, romos épületet, zsúfolt utcát, csillagos eget, akármit. S miután láttál, valaki megpróbál segíteni, hogy szavakba öntsd a látványt, de te megrázod a fejed -nem, nem - ez csak egy újabb formula. ... És valami furcsa változás fog történni benned: először alig észlelhető, de gyökeresen átalakító. Mert miután láttál, már nem leszel az, aki voltál. Érezni fogod a szívderítő szabadságot, azt a különleges magabiztosságot, ami abból ered, hogy mindene egyes képlet, bármilyen szent is, értéktelen. Sosem fogod a tanulást abbahagyni, mert minden nap újból megfigyeled és megérted az élet egész folyamatát és mozgását. S akkor minden egyes dolog a tanárod lesz. Legyen merszed mindent megfigyelni, ami körülötte van, félelem és képletek nélkül, és akkor hamarosan látni fogsz." Antony de Mello - A szeretet útja
