A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
- Az állam ügyei nem hagynak nekem időt hosszabb értekezésre - mondta. - Össze tudná foglalni a vallás lénygét néhány mondatbanegy olyan elfoglalt embernek, mint például én?
- Egyetlen egy szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.
- Hihetetlen! Mi az a szó?
- Csend.
- S hogy érhetem el a csendet?
- Elmélkedéssel.
- És ha szabad kérdeznem, mi az elmélkedés?
- Csend.
(Anthony de Mello: A csend szava)
A csend változik. Mindig más, ezer arca van. Elkezdtem figyelni a csendet, ami bennem és körülöttem van. Kívül soha nincs csend. Soha nem hallottam teljes csendet. Még a legnagyobb csendben is hallottam a szélzúgását, a fák leveleinek surrogását, a madarak énekét. Azt hiszem, a teljes csendben nincs élet. A metrón még nagyobb a csend. Amikor végigmegyek az utcán, néha kopog a csend. Máskor teli van életel. Létezik magányos csend, boldog csend, várakozással és elhallgatással teli csend. A csend talán olyan, mint a lélegzetvétel: be és kiáramlik. Belőlem is így árad ki és be. A külső csend nem számít. Néha boldog vagyok tőle, máskor lebénulok az ürességtől.
A képek is ilyenek: csendből épültek. Több az elhallgatás, mint a bizonyosság. Megmagyarázhatatlanok, nem adható hozzájuk kulcs. Lüktet bennük az élettel teli csend. Megnevezhetetlenül gyönyörűek. Csak ülök és nézem. Talán csak érezni kell.
(Mark Rothko képei)
